VÁZSONYIENDRE

LÓT NEW YORKBAN

(1936)

L.C. Henleyvel egy külvárosi kocsmában ismerkedtem meg, egyi­kén azoknak a mesterséges szigeteknek az óceánon, amelyekre a nemzetközi forgalom sok mindenféle népséget hord össze, és ahol hatalmas luxushotelek mellett a szegény nép áporodott vá­rosnegyedei kuporognak. Káposztatorzsák, ócska Mars-rakéták, dinnyehéjak, rothadó halhulladékok, rozzant sztratoszféragépek törmelékei, lyukas és penészes cipők, kiszolgált gravitációszige­telők, törött pálinkásüvegek egymás hegyén-hátán hevernek a szűk, rosszul világított utcákon.

Igazi kikötőváros. Hunyorgató ablakai alatt matrózok somfor­dálnak, akik két bolygó között megpihennek itt néhány órára, s rideg és veszélyes éjszakáik után szívesen megfizetnek egy lan­gyos és előzékeny éjszakát. Talán csak spleen volt tőlem, hogy ezeket a kis utcákat jártam, összehúzott felöltővel, gyanakodva és hűvösen a külvárosi éjszaka olcsón ígérkező melegségei felé - halkan és akadozva görgő mozgójárdán, kanyarogva az alá­zatos útvesztőkön, mint egy barlangvasúton hajdanában, a for­dulók felvillanó és szegény csodái között.

Itt ismerkedtem meg L.C. Henleyvel, aki sebhelyes arcával és borszagú szájával olyan közel hajolt hozzám a kocsmaasztalon, hogy elhúzódtam tőle, és már-már inkább tértem volna vissza ah­hoz, a hangos és kellemetlen társasághoz, amelytől a szálló hall­jában alig sikerült megszabadulnom.

Hirtelen meggazdagodott vénuszbeli telepesek voltak ezek, csörgő aranyláncokkal, önteltek, erőszakosak és tolakodók.

- Munkanélküli vagyok - mondotta Henley, és rekedten ne­vetett. - Azért vagyok munkanélküli, mert ebbe a városba jöttem, ahol nagyon sokan vagyunk, mégpedig egy olyan városból, ahol nagyon kevesen voltunk.

Nem nagyon ügyeltem rá. Szavainak értelmét és ironikus csen­gését is csak később fogtam fel, amikor megtudtam... Nos, ami­kor megtudtam, hogy Henley egyike annak a tíz embernek, akik túlélték az afgán gáztámadást, amely másodpercek alatt egész New York lakosságát elpusztította, és amelyet 1997. március 3-át bizonyára sokáig emlékezetessé teszi az újkori történelemben.

Kalandjait, amelyek diabolikus árnyékokban vibráltak ebben az egyszerű és megzavart agyban, így mondta el...

- Előbb az ingem gyulladt meg, aztán a lepedő... S ahogy félálomban és félájultan tántorogtam és csapkodtam magam körül, azonnal és úgyszólván szolgálatkészen tüzet fogott a könnyű füg­göny, az ablakpárkány, a szőnyeg, bútorzat, parketta -- mon­dom, úgyszólván szolgai figyelemből és udvariasságból: ha a bérlő lángol, hadd lángoljon az egész szoba is! Füstöltünk és haj­ladoztunk, én és a berendezés. Meghitt meleg volt, szinte barát­ságosan és otthonosan ropogott minden, zümmögtek a könyvek a polcon, és vidáman lobogott a telefonkagyló.

Nem kellett volna égő cigarettával elaludnom - gondoltam, az­zal a szelíd és megbocsátó szemrehányással, amely kiengeszte­lődötten áll a megsemmisülés és leszámolás perceiben minden­nel szemben. - Nem kellett volna, ejnye ..

Segítség! - kiabáltam, inkább csak kötelességszerűen. - Segítség! - kiabáltam egy égő és magányos szobában a százhetvenedik emeleten.

Nagy cigarettatárcát láttam, ahogy vörösen izzik a fedele, fel pattan és rám hajlik lassan, forrón, lágyan és halálosan.

Csend volt, amikor magamhoz tértem. A csend maga ébresztett fel, szinte zakatolt és rikoltozott, élesen, harsogva és sürgetően, mint a riadó.

Semmiféle zaj nem támadhatott volna rám ilyen váratlanul és izgalmasan. A Roaring Forties egyikén laktam, üvöltő utcán, ahogy a köznyelv mondja, ahol másodpercre sem szakad meg az a kuszán összeolvadt, sötét örvényekben kavargó lárma, ami százhetven emelet messzeségén átszűrve, már csak zavaros, tompa oldatban hullámzik, mint valami elnyújtott, foszladozó vo­nítás, szüntelenül.

Most nem hallottam semmit. Földöntúli volt és süketítő ez a csend, úgyszólván steril és kegyetlen. Sötét volt.

Porhanyó hamun lépegettem, s egy szék, amelynek a támlájá­ba fogóztam, aléltan, kormosan szétmállott a kezeim alatt.

- Nem kellett volna... - motyogtam, mint egy részeg, aki elit­ta a pénzét. Az ablaknál görnyedtem. Fehér csillagok hideget permeteztek a háztetők fölött.

Kihajoltam, és meresztettem a szemeimet, abba a bizonytalan távolságba, amit százhetven emelet mélysége jelent alattam, és meresztettem a fülemet is, ha szabad így mondanom, a fülemet is abba a messzeségbe, ami az egész világ. Semmi hang, semmi fény. Úgy figyel, hogy ha valaki gyufát gyújtott volna a Madí­son Square-en megláttam volna a lobbanását, és meghallottam volna a sercenését.

És egymás után gondosan és aprólékosan vizsgáztattam az ér­zékszerveimet, hogy melyikükben bízhatom meg. Semmi sem hallatszott, egy koppanás, egy árva lépés, egy köhintés.

- Segítség! - ordítottam újra, de meggyőződés nélkül, mint egy jó hírű visszhang előtt, kísérletképpen.

Hangomat megitta a csend és sötétség.

Százhetven emeletet rohantam lefelé lihegve, és tapogatóztam a liftakna spirálisán, ruha nélkül a hidegben és nyilalló bőrrel, ahogy tűztől pörkölten szinte zuhantam a lépcsőkön.

Hajnal volt, mire leértem.

Egy pillanatig megnyugodva álltam a kapuban, és ahogy vol­tam, ruha nélkül, egy ing kormos cafataiban, elfordultam, szé­gyenlősen és riadtan.

Az utca tele volt most is, a Boaring Forties forgalma ott nyüzs­gött járdán, kocsiúton, emeleti vágányokon. Ott  nyüzsgött egy helyben, igen, egy helyben tülekedve és vibrálva mozdulatlanul. Mint egy film, ha megáll hirtelen a gép, és minden megtorpan a maga irányában, rendeltetésének és lendületének egy kiragadott másodpercében.

- Pardon - mondtam egy úrnak, aki a kapuhoz támaszko­dott, és ez volt az egyetlen hang az egész városban. - Pardon - mondtam, és a vállára tettem a kezem. Hanyattvágódott. S csak akkor láttam, hogy az utcán, mindenfelé, emberek feksze­nek, a sofőrök arca a volánra borul. Járókelők helyett álló-felvők, hogy ezzel a szójátékkal éljek, egy dermedt város.

Elképzelni talán ijesztőbb, mint látni. Egész valószínűnek tet­szett számomra, hogy voltaképpen álmodom. Bizonyára súlyo­san megégtem abban a tűzben, amit egy cigarettával gyújtottam magamra, és ezek most itt egy delírium látomásai, Kórházban fekszem, és aggódó orvos tapintja a pulzusomat.

Szinte felvidultam, és mosolyogva nézegettem körül.

Groteszk látvány. Mit keresnek ezek a földön? Legtöbbnek egy­kedvű az arca, nyugodt és fáradt.

- Rendőr! - kiabáltam mint derék polgár, aki lázálomban sem feledkezik meg kötelességeiről. Csakugyan, már ott is állt a rendőr egy hirdetőoszlopnak támaszkodva, lecsüngő fejjel. “Védekezés gáztámadás esetén" - állt egy falragaszon. “Nem látszik teljesen kizártnak, hogy az afgán légiflotta.:."

Nem álmodom.

Rendes csodákat nem ismerő polgári életemből egyszerre ri­asztó mesék világába szédültem. Most már ijedtnek láttam ezeket a tág szemeket, riadtnak és csodálkozónak. Friss szél fújt, ragyo­gott a levegő. Úgy álltam Isten előtt, mint Lót a tűzesőben.

Mi történt? A gázfelhő akkor zúdult le a városra, amikor a cigaret­tám lángra lobbantotta a szobát. Húszezer méter magasságban közeledtek a repülők, senki sem vette észre őket. Másodperc sem kellett, hogy mindenki megálljon az útján és lefeküdjék, csendesen. De körülöttem már lobogott a tűz, fojtogatott és föld­re tepert a füst. A könnyű, híg levegő, ami a szobából a repedt ablaküvegen kifelé áramlott, visszaszorította a súlyos gázt. Forró légtölcsérek robogtak az ablak előtt, és magukkal ragadták azo­kat a gázfoszlányokat, amelyek engem illettek volna.

Vad öröm fogott el. Senki sem volt a városban: akim volt, már régebben áldozatául esett a halál hosszadalmasabb és kíméletle­nebb eljárásainak.

Néztem egy szép leányarcot, sápadt szájjal és hátracsuklott nyakkal egy házfalnak támaszkodva. Ezt meg kellett volna men­tenem. Magammal kellett volna hurcolnom - nem furcsa? - a tűzvész közepébe, hogy megmeneküljön!

Élek. De miért éppen én? Nem tudtam annyira csodálkozni, amennyire kegyes és legendaszerű volt a megmenekülésem. Majdnem természetesnek találtam, hogy én és éppen én - tíz­millió ember közül! Azt hiszem, mind a tízmillió ezt érezte volna, együgyűen és azzal a megérdemelt szeretettel, amellyel mindenki maga felé fordul. Ha a gondolat is megmerevedhetik, mint a kéz, láb, szemek, kikristályozódhatik egy dermedt agyban - akkor ezek az emberek itt körülöttem most már örökké csodálkoznak.

Felöltöztem egy drága divatüzletben. A segéd a pultra hajolt, egy udvarias segéd, éppen csak kissé mélyebben, mint különben is hajolt volna. Én vagyok az utolsó ember - a többi meghalt! Én vagyok az első ember, a többi csak meg fog születni, az első em­ber, egy üres világban! Mentem, mind Ádám, a magam paradi­csomában, mentem, mint Ádám, egyedül, divatos zakóban és hozzáillő puhakalapban.

Meg is reggeliztem. Szinte a buja gyümölcsöket téptem, szaba­don és gondtalanul, mint egy bibliai kertben, szakajtottam konzerveket a kirakatból; és szemelgettem hozzá francia pezsgőt jégszekrények dús üregeiből, boldog ősállapotban. Férfi és nő ült a City Hall parkban egy padon, egymás kezét fogva, aggodalma­san és gyengéden. Átléptem egy levélhordót és egy szakállas urat: egymás mellett feküdtek, mint valami strandfürdőn, kedélye­sen és lustálkodva.

Egy revüszínházban balerina kuksolt a színpad közepén egészen szokásos jelenet ez -- kecsesen egy piruett után, fino­man, magába hullva és már bókolva is a közönség felé, lengő szoknyákkal és mosolyogva, ahogy a valcer véget ér. A közönség pedig tapsol, ölébe hullajtott kezekkel, de tapsol. Egy lány egy férfi vállára hajtja a fejét, és rózsaszín cukorka borul ki a fogai kö­zött. Amíg élt, bizonyára nem merészelte volna ezt az intim köze­ledést egy revüszínházban! A visszafojtott izmok most felszaba­dultak, és egy alig tudott vágy gyengéd iránymutatásában most hozzásimul ahhoz, akit szeretett, és ahogy lazulnak az izmok, ki­ejti ajkai közül a cukrot, amit szintén szeretett.

Az utcasarkon átlőtt fejű embert találtam. Embarras de niel­hesse. És mellette tízlépésnyire, aki megölte, revolverrel. Benyi­tottam egy lakásba. Asztal körül ült a család, egy kislány az arcát a levesestálba mártotta, illetlenül. Egy villamoskalauznak benna­kadt a keze a csengőszíjban, hajlott térdekkel áll a kocsi köze­pén, figyelmesen. Kórházteremben betegek fekszenek fehér ágyakban és mellettük orvosok a földön. Egy cseléd paradicsom­mártást vitt egy üvegben: most, hogy elesett, kiömlött bordó fol­tokban a palack alvadt és cukros vére. A múzeumban a nézők is úgy hevernek és üldögélnek, rendszeresen és mozdulatlanul, mint a kitömött állatok és a múmiák a vitrinekben.

Járkáltam az utcán, szinte biblikus szemlélődéssel, járkáltam abban a múzeumban, abban az élethű és élettelen panoptikumban, ami az egész város volt a számomra. Mintha valaki rákiáltott volna a városra: állj! - és mindenki köteles volt azonnal félbehagyni, amit éppen csinált és várni türelmesen valami ellenőrzést. Olyan a város éppen, mint amikor élt, nem érdemes részletezni. Csak éppen nem él benne senki - ennyi a különbség. Beléptek a fekvő társadalomba, amely nagyobb és tekintélyesebb, mint az álló társadalom. Két autó összelapítva állt egymással szemben, szinte még tülekedve haláluk után is. Két autó, amely halála után is tülekszik. Most értettem csak meg az események egész epikus folyamatát, és most oldódott meg csak képzelődéseimben az egész megkövült kép, mint bábjáték egy sípláda tetején, mint egy alvó várkastély, párás meselevegőben.

A gép még mozgott, amikor a sofőr már nem élt. Egy ideig még -- amíg én a füsttől ájultan hevertem a szobámban - ber­regtek a motorok, robogtak a vonatok, működött a villanytelep, a Roaring Forties sikoltozó élete folyt tovább. Ami ebben a város­ban szembetűnő, jellegzetes, hangos és hatalmas: az élet.

A gép túlélte az embert

Az East River partján, egy dokk falán árnyék vánszorgott végig. Egy ember! Néztem, mintha ilyent sohasem láttam volna. Egy ember, aki mozog! Egy ember, aki nem ül kókadtan a járda szé­len, utolsó bebalzsamozott gesztusával, egy ember, aki él! Szo­katlan.

Igen, egy ember. Jön felém, csapzott a haja, tántorog.

- Mi történt? - kérdezi hebegve. Ez az ember öngyilkos akart lenni, és ugyanabban a percben, amikor én a lángokkal viaskod­tam, leugrott a Manhattan hídról. Elmerült. Csapkodott, vizet nyelt, hörgött. Kivergődött a partra. És közben... már el is száll a gáz, amiből mindenkire jutott egy szippantásnyi. Az East River fe­lett tiszta, erős szél söpört.

Ott álltunk a dokkok mentén, két ember, két Ádám, két Lót, két Noé, a dús birodalomban. Miénk a város. Úgyszólván örökösei vagyunk mindennek, amit az élőktől sohasem kaptunk volna meg. Bármennyire mérhetetlen unit a bőség, amelyen osztoznunk kellett, mégis osztozkodás volt a korlátlan hatalom helyett. Irigy­kedve néztem.

Egy cigaretta feküdt a lábunk előtt. Lehajoltunk érte. Összeü­töttük a fejünket.

- Én vettem észre - mondtam.

-          Adja ide - felelte, és nyújtotta a kezét.

-          - Nem - mondtam és ellenálltam. Erőszakoskodott. Ellöktem.

Nem csináltam elvi kérdést, távol legyen tőlem, elvi kérdést, egy halott város partján - szomjas voltam erre a cigarettára, tá­togattam a füstje után, mint harcsa a levegőért, fulladozva. Amint­hogy szomjas voltam az egész mérhetetlen városra, a pénzköte­gekre a nyitott bankokban, a megkövült zenére a mulatókban, ahol egyszer mégiscsak felolvad az élet... Védekeztem. A földre zuhantunk. Fujtattunk és öklöztük egymást. Kés!!!

Kicsavartam a kezéből. Megfogtam a torkát. Szorítottam. Szorí­tottam. Aztán felálltam. Zihálva rágyújtottam a cigarettára. Ő is ott feküdt már a többi között, tátott szájjal, vörösen. Kiöltötte a nyelvét.

Eldobtam a cigarettát - közönséges Capstan cigaretta volt, nem érte meg. Leültem egy kőre.

És ott ültem, amíg hajó érkezett.

Már világosodott. Egyedül voltunk a kocsmában. Sietős matrózlé­pések kongtak az üres utcán. Henley megint az arcomba hajolt.

- Gyilkos vagyok - mondta mintegy magyarázatképpen. Hajnali rakéták startoltak a kék levegőben.