Az iskolába kerülés után sok szabályt kellet elfogadni, de jó párat kiköveteltem magamnak is. Szerencsére tanáraink bár kemények voltak, de szeretettel törődtek velünk.
Mivel szénfűtés volt az osztályban, hogy legyen elfoglaltságon, én fűtöttem a kályhában. Ha fárasztott a padban ülés, kiülhettem a szenesládára. A kb 200 karakteres olvasmányokat fejből tudtam, így a sorban olvasásnál egyszerűen mondtam tovább. Néha le is buktam, mert beépült egy-két plusz szó is. A számtanfüzet hátulján volt egy szorzó-osztó táblázat, de egy pár művelet is volt még rajta. Ezt kollektív mantrában skandálva betanultuk, így az akkori számtan nem okozott problémát. Általában az órák végén megcsináltam a másnapi házi feladatott is, így otthon alig kellet tanulnom. Ebből eredően nem is tanultam meg tanulni.
A későbbi évek során mindig is szerencsével egészítettem ki a tudásomat a számonkérések idején. A kezdeti futva közlekedésemet 12 éves koromra feladtam, ugyanis  a menést improduktív dolognak tartottam, sajnáltam a ráfordított időt. Az iskolai ünnepségeken mindig kaptam egy széket, mivel nagyon untam a rendezvényeket és az egypont nézés technikájával egy párszor padlóra küldtem magam.
Mindezek után jött az élet, ahol igen jól feltaláltam magam. Az állam és egyéb idétlenségek kellő súlyát nem könnyű beállítani, de hála nagyapáim örökének, ezt sikerült megoldanom. A hegyek és az emberek csodálatos közösségében igen jól lehet boldogulni, de ez már egy másik mese.

Vissza >>>>>>>>>>>>>>>