Boldogok vagyunk, van egy gyönyörű barlangunk, de mi legyen tovább. Giba előadta, hogy együtt dolgozik Gyenge Lajos bácsival. Így már hétfőn Gyenge apu szárnyai alá kerültünk barlangostól. Következő hétvégén mutattuk be nekik. Rögtön Istvánlápa kemény vallatói lettek a társaink: Gera Miki, Balázs, Piros, Visnyovszki. Sokat tanultunk tőlük. Jó szemükkel meglelték a sajton az átjárót. A ferde hasadék, kis terem, tökfogó, nagy hasadék úton még további 30 méter mélységet értünk el. Sajnos a további út szűknek bizonyult méreteinkhez. Sajnos az Istvánlápa bejáratának ácsolatát nem tudtuk stabilizálni (vagy ...), így a Mexikói-barlangot igyekeztük tovább kutatni. Eközben eljött a tél.

A tényeket nehéz felidézni, de az emlékek örökre megmaradnak.

A csoportot képviselve részt vettem a barlangi mentőszolgálat helyi csoportjának megalakulásában. Erre Komlóssy Attila, aki már akkor is elkötelezett híve volt a mentőtevékenységnek, hívott meg. Dr. Kubassy főorvos úr vállalta az elsősegélynyújtó tanfolyam levezetését, amelyet a mentőtisztek segítettek. Így ismerkedtem meg a Marcel Loubens csoport tagjaival. Egy jó hangulatú Szepesi túra után úgy döntötem, hogy ez lesz, immár a harmadik csoport, amelyiknek tagja leszek. Ha létezik adomány az életben ez a túra az volt a javából. Kifogtunk egy árvizet a Keleti-ágban, amely oxigénhiánnyal párosult. Nem éreztük a szikla keménységét, a tajtékból képződött hidakra akartunk ráálni, amelyek sorra leomlottak. Ajándék volt a jövőre nézve, hogy két társam Lajhár és Lord volt. Az elsőtől a kitartást és humort, a másodiktól a biztonságra törekvést és az egymás tiszteletének fontosság tanultam meg. 1969 nyarára már teljes jogú túravezetője lettem a csapatnak. Augusztusban hazafelé jövet Bakonyszentlászlóról a Keleti Pályaudvaron egy nagy halom hátizsákot körbeálló vidám társaságot vettem észre. Hamarosan szóba elegyedtem velük és megtudtam, hogy a Speleoklub Katowice barlangkutatói. A beszélgetés során kiderült, hogy Hóember nevű pesti társunk vendégeskedett náluk (Van neki rendes neve is: ...). A magyarországi vendéglátás annyi volt részéről, hogy közölte velük: a Bükkben csodálatos barlangok vannak, de hozzá sem címeket, sem telefonszámokat nem adott. Így magammal vittem őket Miskolcra. A családom igen meglepődött, amikor ötödmagammal állítottam haza. Egy létrási tábort rendeztünk nekik. Mivel akkor volt friss a Vértes-ág, a még járható Háromszögszifon-Vedresszifon-Létrás-terem-Twist-terem-Kuszoda úton mentünk a Tóig. Erősen megviselte őket ez a kőkemény laposmunka. Visszafelé végig a felső járaton jöttünk. Amikor leereszkedtünk a Vértes-ágból és felismerték a Kapás-ágat, nyelvtudás nélkül is igen jól érthető átokhalmot zúdítottak a túravezető fejére. Végigjártuk velük a Szepesi-barlangot is. Mindkét barlang igen tetszett nekik. Az esti beszélgetéseken találkoztam először a szpeleo-alpinizmus fogalmával. Igen megtetszett nekem ez technika. Igaz, még ők is használtak könnyű hágcsókat, de már modern köteleket is, mivel ezeken a hágcsókon már állandóan biztosítást használtak. Így indultunk el a Vártetői-barlangba. Sajnos volt a helyet állítólag jól ismerő túravezetőnk. Az első két aknát jól ismerte fel, de a nagy aknánál először 30 métert mondott. Beszereltünk, ő ment előre. Még kétszer toldottuk meg, mire valóban leért a nagy terembe a hágcsó. Lebiztosítottam a csapatot. Sajnos a fejetlenség közben nem hagytam rögzített kötelet az önbiztosításhoz. Elindultam lefelé a hágcsón és kb. tíz méterre a talajtól elpattant a lábamnál az egyik drótkötele, majd a kezemnél is. Csinos zuhanás következett. Közben végig néztem egy csodálatosan színes filmet. Sajnos a tartalmára már nem emlékszem. Becsapódtam a nagy kőtömbök közé. Arra eszméltem, hogy fenemód káromkodok, és törökülésben ülök az egyetlen homokfolton. Erre mindenkinek boldog mosoly ült az arcára. Baj nem történt, de pácban voltunk. Lemondtunk a további részek bejárásáról, mivel fenemód vizes és sáros szakaszok következtek. A viszaút foglalkoztatott bennünket. Szerencsére a jó és életmentő lengyel szokás szerint főzni tudtunk literszámra levest és teát. Mivel még több óra volt a Kuttor Tibivel megbeszélt mentési időig, énekléssel, viccekkel múlattuk az időt. Közben méregettük a saját erőből való kijutás esélyét. A fal visszahajló volt, kalcitkristályokkal borítva, amely bomló, szögezhetetlen felületet adott. Egy esély maradt: átdobni egy kötelet az épen maradt részen. Ez a nemzetközi verseny hosszú idejű szórakozás lett, de végre sikerült. Piotr Pelka felpruszikolt rajta, és kimászott az épen maradt részen. Leengedte az eredetileg ide szánt megbízhatóbb hágcsót és megindultunk kifelé. Így a mentési határidőnk letelte előtt értekezni tudtuk Tibivel, aki már aggódott értünk. Folytatásképpen elutaztunk Jósvafőre. Itt sikerült végigjárni az Aggtelek-Jósvafő hosszútúra útvonalat. Nagyon hűvös, nedves idő volt, de igen jól éreztük magunkat. A beszélgetések alatt igen sokat tanultam tőlük. Ennyi tapasztalat után kikristályosodott bennem, hogy ha hosszú életre vágyom, és örömteli dologként akarom megélni a földalatti túrákat, milyen utat kell követnem. Gyorsan elajándékoztam az első és utolsó gumicsizmámat. Abban a kedvező helyzetben voltam, hogy kiváló lengyel tanítókkal és egy mindenre fogékony pártfogóval rendelkeztem, Maxival, aki a folyamatos tanulás mestere volt. Oldalakat lehetne megtölteni előre vivő ötletei felsorolásával. Mivel mindketten lengyelek által is képzett emberek voltunk, hamar közös nevezőt találtunk. Pontos dátumokat nincs értelme megadni. Folyamatosan sikerült rutinnal ellátni magam a Létrási-Vizes-barlang és a Szepesi tekintetében. A Speizi-bejárat újrabontása és ácsolása után, ebben a barlangban is. Reális lenne felsorolnom a klub akkori teljes tagságát, hiszen mindenkitől tanulam valamit. Tagként és szívem szerint írva leszállások vezetőjeként (kutatásvezető) gyorsan teherbíró és megbízható társsá sikerült válnom. Nagyon kedveltem az éjszakai leszállásokat. Talán ezért alakultam szlogenné is abban időben: Szabó is lennt van, alhatunk nyugodtan. Ha időm engedi, naplómmal kontrollálva részletezem a konkrétan felidézhető tevékenységeimet, de úgy érzem kellő tisztelettel és köszönettel adózom kitartó és rendíthetetlen társaimnak egy laza visszatekintéssel is. Akik velem tartottak, vagy én velük, ennyi év után azt hiszem nem az a fontos, hogy ki festette a jelzéseket, olyan utat jártunk be amit jól eső érzéssel eleveníthetek fel.

Továbblépés >>>>>